Az Erta Ale lávató bűvöletében - "mert ott van"!

Miért mennek sokan potenciálisan veszélyes aktív tűzhányókhoz, miért vonzza az embereket a szemet gyönyörködtető vagy éppen a pusztító vulkáni működés látványa? A megismerés, a felfedezés hajtóereje! Látni a Föld "életjelenségeit", megtapasztalni ezt a hátborzongató, dinamikus és örökké változó folyamatot! Ez örök élményt ad! Sokan ezért kellnek útra, ezt látni kell - "mert ott van"! Ez utóbbi híres mondás George Mallorytól származik, amikor azt kérdezték tőle, miért indul megmászni a Mt. Everestet. "Mert ott van!" Mert ott kell rajta lenni! Mallory 1924-ben elindult meghódítani a Mt. Everestet, azonban máig tisztázatlan, hogy sikerült-e neki és társának Sandy Irvinenek. Holttestét csak 1999-ben találták meg.
A hegymászás veszélyes dolog, ahogy a vulkánok, a vulkánkitörések megtekintése is. Az embereket azonban hajtja a megismerés, a felfedezés ereje! Fábián Tamást egész életében az hajtotta, hogy hegyeket másszon meg, megismerje a Föld természeti gazdagságát, rácsodálkozzon a Föld fantasztikus folyamataira és mindezt továbbadja, megossza másokkal. Ezért indult el barátjával, Dr. Szabad Gáborral, hogy átélje az Erta Ale lávató csodáját. Amit egy ilyen felfedezésre született embernek látnia kell! Sajnos, az expedíció tragikus véget ért, mindketten az emberi vak düh áldozatául estek...
A megismerés, a felfedezés hajtóereje! Amikor Fábián Tamásék a lávató felé tartottak, már további csoportok szervezték oda útjukat. A tragikus esemény miatt fokozottabb lett a katonai biztosítás, ezért a Dr. Pécsi Ágnes egyiptológus által szervezett út programját nem változtatták meg. "Mert ott van", mert a Föld e különleges természeti csodáját látni kell, meg kell tapasztalni a vöröslőn izzó, folyamatosan változó lávató élményét, a felcsapó lávacafatok látványát, a Föld eme dinamikus erejét! Fábián Tamás életszemlélete is benne van mindebben és ez az út az ő megismerés vágyának is méltó emléket állít.
Az út előtt a csapat egyik tagjával és annak vezetőjével is hosszan beszéltünk. Érintettük természetesen a biztonsági kérdéseket, de természetesen azt is, hogy mit is érdemes megfigyelni az Erta Ale lávatavának szélén állva, milyen módon lehet hozzájárulni ahhoz, hogy a szemtanúk hitelességével lehessen beszámolni arról, hogy mi folyik a Föld hét aktív lávatavának talán legnagyszerűbbikében. Dr. Pécsi Ágnessel megegyeztünk abban, hogy ahogy a csapat visszatér az Erta Ale-ról, a Tűzhányó blogban részletes beszámolót adhatunk az élményekről. Ez megtörtént és megkaptuk a részletes leírást, csodás képekkel. Az alábbiakban vágatlanul adjuk mindezt közre. Habár a szöveg a szokottnál hosszabb, mégis hitelesen adja vissza egy utazó élményeit. A leírásban nemcsak az utazó megfigyeléseinek pontos dokumentálása és a szépre való rácsodálkozása tükröződik, hanem benne vannak azok az értékes megfigyelések, amik az előzetes vulkanológiai tárgyú egyeztetéseink alapján születtek és amelyek értékes tudományos megfigyelésekként is szolgálnak arról, hogyan működik jelenleg az Erta Ale lávatava. Akinek pedig a leírás felkeltette érdeklődését, álljon itt Dr. Pécsi Ágnes meghívója:

2012. április 28-án szombaton délután 16.00 órától a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetemen (II.ker. Zsigmond tér 8.I.em.14.) vetítéssel egybekötött előadást tartunk etiópiai utazásnkról. Ott fogjuk levetíteni a filmet és képeket. Mindenkit szeretettel várunk, akit szakmai szemmel (és laikusként) érdekelnek „kalandjaink”.
Nekem életem egyik legnagyobb élménye volt!

Az Erta Ale lávatava 2012. március 10-én. Fotó: Varró János

Dr. Pécsi Ágnes beszámolója az Erta Ale lávatavához tett utazásról és az ottani megfigyelésekről:

Addisz Abebábol repülőgéppel indultunk Mekelébe (Tigray állam). A Hotel Axum kertjében vettek fel bennünket a dzsipek (4 ember egy kocsiba egy-egy helyi (afar vagy tigray) vezetővel. Az ötödik kocsi hozta magával a szakácsot, idegenvezetőnket, és a későbbiekben ebbe a kocsiba ültek be az afar helyi idegenvezető és két fegyveres kísérőnk, összesen öt ember. Az összes kocsi tetején és csomagtartójában hálózsákok, főzőedények, rengeteg víz, műanyagszékek és asztalok, szivacsmatracok és az utazás összes kelléke elfért a csomagjaink mellett. (Visszaérkezésünket követően volt nagy nevetés: én is a bőröndömben váltás ruhákat, fehérneműt, tisztálkodószereket!!!-ha-ha-ha…vittem, a többiek is négy napra készültek. Semmire sem volt szükségünk, csak az illatosított arclemosó, tisztálkodó, stb. tőrlőkre, meg a váltás fehérneműre, zseblámpára, jó cipőre, kényelmes nadrágra. Vizet mosakodásra a négy nap alatt egyszer láttunk: egy 10 literes sárga kannában kaptunk tizenhatan arc- és kézmosáshoz. Kevéske – bár elegendő ivóvizünket nem pazaroltuk mosakodásra, kizárólag fogmosásra.)

Miután elhagytuk Mekelét, kb. 45-50 km után letértünk jobbra a főútról Berhaile felé, és kezdődött a köves, homokos, igaziból karavánút, és ez így volt az egész Afar államban. Ahol a kanadaiak és nem tudom milyen nemzetiségűek bányászati koncessziót kaptak, ott óriási léptékű útépítés indult meg, hatalmas gépekkel, helyi munkások hadának foglalkoztatásával. Jövőre talán már elkészül az út egy szakasza. Útközben végtelen tevekaravánokkal találkoztunk, amelyek az Asale-tavi sómezőkről viszik el öt nap alatt Mekeléből a sótömböket, visszafelé pedig hozzák a megélhetéshez szükséges alap dolgokat. A sok teve mellett található kis számú tevehajcsár kezét nyújtva vízet kért, de nem tudtunk nekik adni. (A gyerekek pedig az üres műanyag üvegeket kérték mindenhol, amelybe tejet, mézet, vizet, stb. tesznek. Igaziból azért nincs még teli szennyezve Etiópia műanyag butykosokkal.) Csodálatos, sokszínű (bár az uralkodó szín a szürke volt) és változatos kőzetek, hegyek és mély hasadékvölgyek váltották egymást. Berhaile környékén gyönyörű „kőerdőket” láttunk: (egy hegyet beborító szilárdabb kőzet az inszoláció hatására szabályos méretű és formájú darabokra hasad), ebből végig az egész Danakil depresszióban gyönyörű épületeket, kerítéseket, karámokat, stb. építenek, úgy rakják őket össze, hogy a sima felük nézzen kifelé szabályos egyenes építési vonalat alkotva, a befelé néző egyenetlenséget pedig úgy tüntetik el, hogy kb. 3-4 cm átmérőjű nádszálakat helyeznek szorosan egymás mellé, és gyékényszőnyeggel takarják vagy úgy hagyják. (Ezt a technikát alaposan megfigyelhettük Berhailében egy kis étteremben, ahol - valóban - jéghideg sört, colát és vizet kaptunk, no meg az ebédünket: hatalmas zsemlében tojásrántottát.) Berhailében több, mint egy órát vártunk a fegyveresünkre, meg az „Afar Police” feliratú sapkát és egyeruhát viselő helyi rendőrünkre, akiket mindenkinek bemutattak, kezet fogtunk velük.
Innen mentünk tovább Hamedala felé, végig a „világ legforróbb és legbarátságtalanabb” vidékének nevezett Danakil mélyföldön. Aki ezt írta az útikönyvekbe, az nem szereti a követ, én változatlanul azt mondom a maga rideg kopárságban, deflációs medencéivel, szikláival, köveivel, inszolációs aprózódások kőfolyásaival, homokdűnéivel, vízmosások szabdalta alacsony növésű ligetecskéivel, stb. csodálatos – bár turista-szemmel nem látványos - vidék. Azzal viszont egyetértettünk valamennyien a szállásunkra megérkezvén, hogy emberi életre, tartós lakhatásra alkalmatlan az egész vidék! A hamedalai kemping a maga nemében „romantikus” volt: éjszaka a csillagos égbolt alatt, ágyakon, matracon, hálózsák tetején (hajnalfelé kicsit hűvös lett). A vacsora ízletes leves, tészta, zöldség és dinnye volt, amit kávéval, teával öblítettünk le. (A Húsvét előtti igen szigorúan vett nagyböjt miatt húst nem kaptunk.).

Másnap hajnalban indultunk Erta Ale felé. Dodomot érintenünk kellett. A homokdűnék között, az alig két-három méter magas gyér növényzetben elszórtan két-három vagy akár tíz-húsz fából, gyékényből épített kunyhó adta ki a települést: Dodomot. A kunyhókat a következő technikával – négy nap alatt -készítik a nők: középre levernek egy cölöpöt, és erre egy darab szizál-kötelet kötve megrajzolják a kör alakú alapot. Szabálytalan formájú, egyenes és göcsörtös faágakat, fiatal fatörzseket vernek, fúrnak le a földbe, követve a kör- formát, elég sürűn „szőve” ezt az alapot. Erre kerülnek a szép, vászon- vagy zsávoly-kötéssel szőtt gyékények, és a tetejét fűkötegekkel fedik be, amelyekre súlyokat helyeznek, hogy a szél el ne vigye. A házak szinte nem látszanak ki a gyér ligetes növényzetből. A „települések” olyan távolságra vannak egymástól, hogy minden közösségnek legyen elég legeltető helye. A területen annyi volt csak az „ellenségeskedés”, hogy kisgyerekek rögöket emeltek fel a földről, de a sofőrünk megállította a kocsit, kinyitotta az ajtót, kikiabált rájuk, mire elszaladtak. (Megjegyzem, mi voltunk az utolsó kocsi, és előttünk mentek a fotósok az óriási teleobjektívekkel, tehát nem elképzelhetetlen, hogy ez szította fel a mérgüket.) A többség azonban közömbösen vagy barátságos integetéssel reagált arra, ahogy a port vastagon a képükbe vágtuk. Kecskék legelésztek mindenfelé, tevéket láttunk. Száraz meleg volt végig. Mikor megérkeztünk az Erta Ale lábánál lévő alaptáborba, ahol fekete vulkáni kövekből építették a kör alakú, szalmával fedett kunyhókat, ebédet kaptunk, majd megérkeztek a tevék és indultunk felfelé. Napnyugta környékén értük el a vulkán lábát, és már feljöttek a csillagok, valamint a telihold, amíg felértünk. Gyalogosan 4-4 és fél óra, tevével 3-3és fél óra az út a fenti táborig. (Én is tevével mentem, és itt értettük meg, hogy a végtelen tevekaravánok mellett miért gyalogolnak a hajcsárok! Előbb iszonyúan-, majd fájdalmasan kényelmetlen a teve hátán ülni, mert ugyan két szivacs matracot tettek a kötelekre, amelyekkel a kapaszkodó rudakat összekötötték, de ahogy a teve a kemény köveken lépdel, felfelé és lefelé, nagyokat döccen, annyiszor okoz fájdalmat a lágyék-csontoknál, a gerincoszlop végén. Mire felértünk, majd másnap leértünk, alig tudtak leszedni minket a teve hátáról, és rögtön eldőltünk, mint egy zsák, majdnem egy óra hosszat nem tudtam talpraállni. Ráadásul nekem a beteg lábamat lógatni…! Minden lépés egy szitkozódás volt a végén, és megfogadtam, ezt a szót „teve” egy darabig nem akarom hallani! Még most, napokkal később sem tudunk rendesen ülni, és mindenki kék foltokkal van tele.)

Amikor este 21.00 óra után felérkeztünk a teljesen sötét kempingbe, a kör alakú házak között, a dombtetőn őrt álló fegyveres katonák sziluettje bontakozott ki. Sokan voltak, (másnap megköszöntük nekik a megnyugtató védelmet egy kis borravalóval). Idegenvezetőnk azt is elmondta, hogy a kráter túlsó oldalán, az Eritreai határ felé egy nagyobb létszámú állami katonai kontingens állomásozik, hogy arról az oldalról se tudjanak illetéktelenek feljutni.

Dr. Pécsi Ágnes az Erta Ale lávatavánál. Fotó: Varró János

Nemsokára felérkeztek a többiek is, és rögtön elindultunk a lávatóhoz, amelynek a szállásról csak a vörös fényét és a pöfögő füstjét lehetett látni. A 613 m magas vulkán csúcsán egy 685 x 1540 méter széles ellipszis alakú kaldera található. Ennek a kalderának a nyugati oldalán van a tábor, tehát kb. 12-15 méter mélységbe egy szakadékos, morzsalékos, köves „lépcsőn” kellett leereszkednünk fejlámpánk fényénél, csúszva, mászva. Innen még kb. 80-100 métert kellett menni az egészen friss, néhol meleg kénes gőzöket, párát eregető bazaltos lávamezőn. Ez akkor keletkezett, amikor 2010. novemberében a lávató szintje annyira megemelkedett, hogy túlcsordult, tehát alig másfél éve keletkezett! Vigyázni kellett, hogy ne szakadjon be alattunk, az ember inkább csúsztatta a cipőjét (bakancsát) előre, óvatosan nehezedett rá, és nem csapta oda a talpát. Az egész kalderát magát bazaltos lávafolyások töltötték föl, és a déli peremen többször is túlcsordult a láva (1972-ben, és 1974-ben), mi a déli oldalon, ezen a viszonylag friss, megszilárdult bazalt láván mentünk felfelé, majd másnap reggel lefelé! Bámulatos alakzatok kövültek meg: mintha feltekert hajfonatok lennének, vagy egy fortyogó sűrű krém, amit keverget az ember, és megszilárdul, stb. Sajnos elég sokat már „betörtek” a tevések és turisták, de még mindig lélegzetelállító látvány, a koromfekete lávamező az ezerféle csodálatos formával!
Az ellipszis alakú kalderában két lávató volt eredetileg egy északi és egy déli, 1992-ben az északi kialudt, és amit ma látni lehet, az a déli kráter tó. Ide ereszkedtünk le, és a „Fiúk” felállították a filmes és fényképezőgépes állványokat 22.15 órakor. A lávató működése folyamatosan változik! Óriási szerencsénk volt, mert mi az un. erős konvekciós szakaszban álltunk éjfélig a tó mellett, hajnali öt órától hétig is szintén erős konvekciós szakasz volt! A lávató megállás és teljes nyugalmi állapot nélkül állandóan „pulzál”, két illetve több helyen is folyamatosan „köpi” ki az izzó lávát. A déli oldalon egy vízszintes lávacsatornából folyamatosan erős kiáramlás volt, a keleti oldalon pedig gyakori feláramlás volt. A tó közepén és a déli beáramlástól kb. húsz méterre kb. 20 percenként erős feláramlás törte át a bőrösödést. Nem lehet körbemenni, csak egy észak-déli félkörben helyezkedhettünk el, sétálhattunk, nézelődhettünk, szedhettük a még meleg picurka obszidián darabkákat (könnycsepp alakúak, stb.) és a milliméternél is kisebb átmérőjű 15-40 cm hosszú üveg(?)szálakat. A fényképező- és filmfelvevő gépeket a Fiúk az észak-nyugati sarokban állították fel. Ott kellett csak gázmaszkot viselniük, mert a szél arrafelé fújta a kellemetlen kénszagú levegőt. A többi helyen elég volt néha vizes zsebkendőt tenni a szájunk elé.

Láva felfreccsenések az Erta Ale lávataván. Fotó: Varró János

Becsléseink szerint 20-22 méter mélyen van a lávató! Ez azt jelenti, hogy a 2010. november 21-i túlcsordulást követően, a korábbi kb. 30 méteres mélységhez képest, folyamatosan emelkedik a lávató szintje! Tetején bőrösödik, és láthatóan meg is szilárdul, de „varratok” szabdalják, amelyek mentén folyamatosan emelkedik, „tekereg, kígyózik” a vörös színű láva. A varratok mentén folyamatosan „alábukás” tapasztalható. (Vita alakult ki közöttünk, hogy ennek következtében jött létre a szintkülönbség az időszakosan megszilárdult „teraszok” között, vagy emiatt jött létre felgyűrődés, alábukás vagy mindkettő!) Filmen megörökítettük, amint a nyugati partoldalból egy harminc méter széles, 10 méter magas függőleges partszakasz leszakadt, óriási robajjal belezuhant a lávatóba, ez a teljes felszínt felszakította és felolvasztotta, hozzávetőleg 2 méteres hullámverést keltett.
Talán a leglényegesebb filmfelvétel éjjel 23.32 perckor készült. Ez volt ittlétünk, - és a kísérők elmondása alapján – az utóbbi évek legaktívabb pillanata. Az egész medencét megrengető óriási lávafelcsapódásnak, felfröccsenésnek lehettünk tanúi. A megfigyelés helye, az északi partfal alatt korábban egy régebben megszilárdult alsó perem volt látható, mely holdsarló alakú, 15 méter széles, 50 méter hosszú és 10 méter magas. Ez a régebben megszilárdult partfal szakadt bele a tóba. Mérete megközelítette a kör teljes kerületének egyharmadát! Ezt néhány másodperccel megelőzően szörcsögő hangokat lehetett hallani, magát a repedés hangját. Majd 30 méterre emelkedett az izzó láva a eredeti felszín fölé (a peremtől is 20-22 méter magasra). A helyi fegyveres kísérők, és a hivatalos vezetők rémülten rohantak a kaldera széle felé, később azt mondták, ilyet még ők se láttak! A Fiúk maradtak a helyükön, és az egész láva-tömeg függőlegesen visszaloccsant a tóba, ezt még további néhány kisebb visszacsapódás (lecsengő hullám) követte. A jelenség következtében a lávató felszíne 40 %-kal megnövekedett, és teljes mértékben felolvadt.
A Fiúkat végül 24.00 órakor elzavarták a biztonsági őrök, mondván „a vulkán bezárt, majd reggel öt órakor nyit ki”. „Szötyögéssel” még 00.30-ig maradtak, aztán visszakapaszkodtak a szállásra. Egész éjjel félóránként jöttek a fegyveres őrök, a nyugalmunkat ellenőrizni. (Földön aludtunk, szivacs matracon, hálózsákban.)
Hajnali öt órakor volt az ébresztő, újra lementünk, ott vártuk meg a napkeltét a lávató mellett!
Hét órakor kellett lefelé indulnunk, két és fél óra alatt értem le tevével, a többiek is három órán belül maradtak.