A Mt. St. Helens tragikus kitörésének 34. évfordulóján nem könnyű mit írnom. Személyesen, számomra e vulkáni kitörés egy óriási, meghatározó esemény. Nem feltétlen csak a vulkáni kitörésért önmagáért, aminek pedig minden részlete, a rekonstruált magmakamra folyamatoktól kezdve a kitörés folyamatáig óriási lökést adott és ad munkám során, hanem azért is, ami e kitörés története mögött van. Egy olyan eseménylánc, olyan emberi sorsok, olyan fordulatok, amelyeket az élet maga írt…
A vulkáni kitörések előrejelzése kérdésében sokszor elmondtam, nincs pontos előrejelzés. Jelenti ez azt, hogy nem lehet megmondani azt, hogy pontosan mikor, hol és mekkora kitörés lesz. A hangsúly mind a három kérdés pontos megválaszolásán van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vulkáni veszély előrejelzés nem lenne hasznos, nem lehet ezzel életek akár ezreit vagy tízezreit is megóvni. A Washington államban lévő Mt. St. Helens a Cascades vulkáni vonulat egyik legszebb, legformásabb tűzhányója volt. 1857 óta szunnyadt, azaz elég hosszú ideje, hogy a környező, csodaszép területen élők ne aggódjanak azon, hogy egy veszélyes vulkán közelében vannak. A vulkanológusok azonban ezt másképpen látták. Dwight Crandell és Donald Mullineaux 1978-ban megjelent részletes tanulmányukban már figyelmeztettek arra, hogy a Mt. St. Helens rövidesen kitörhet… A vulkán 1980. március 15-én, azaz mintegy 2 hónappal a katasztrofális kitörése előtt ébredezett hosszú Csipkerózsika-álmából. Az Amerikai Geológiai Szolgálat (USGS) szakemberei ekkor már biztosak voltak abban, hogy rövidesen bekövetkezik a korábbiakban vélelmezett vulkáni működés felújulása. Azonban mindezt nem volt egyszerű közvetíteni a hatóságok felé. A lakosok jobbára mint egy turistalátványosságként tekintettek a kisebb robbanásos kitöréseket produkáló vulkánra. Az amerikaiak előtt a vulkáni működés úgy jelent meg, mint amelyik a Hawaii szigeteken zajlik: alapvetően veszély nélküli izgalmas esemény. Végül mégis csak sikerült elérni, hogy a tűzhányó körül egy belépési tilalmat jelentő veszélyzónát húztak meg. Ezzel sokak életét óvták meg.
A USGS szakemberei közül Don Swanson 1972 óta dolgozott a Mt. St. Helens vulkánon, ahol elsősorban a felszínalak változásait figyelte műszereivel. Természetesen ő is a készültségi csapatban volt, amikor 1980. elején a tűzhányó mocorogni kezdett. A vulkán, amelynek oldala naponta átlagosan másfél méterrel domborodott kifelé, folyamatos megfigyelés alatt állt. A Coldwater II megfigyelési ponton egy frissen végzett geológus, Harry Glicken szolgált. Már több mint 2 hete folyamatosan figyelte a tűzhányó rezdüléseit, azonban május 16-án szeretett volna Kaliforniába utazni, hogy egy ottani professzorral, a neves Richard V. Fisherrel találkozzon. Helyét Swanson vette át. Május 17. este már ő lett volna kint a vulkántól mintegy 10 km távolságban lévő helyen, azonban találkozója volt egy frissen végzett német geológussal és ezért megkérte David A. Johnstont, hogy helyettesítse őt este és másnap, május 18-án reggel felváltja. A vulkán éppen nyugodt volt. Nem voltak vészjósló földrengések, az idő remek volt. David Johnston, aki elsősorban gázméréseket végzett meg is jegyezte Swansonnak a május 18-i terveiről: "remek az idő, a vulkán nyugodt, ülök kint majd a megfigyelő ponton és kész vagyok további gázmérésekre". Pedig Johnston azok között volt, aki úgy vélték, hogy a vulkán nem a szokott módon fog működni, hanem oldalirányban várható egy hatalmas robbanásos kitörés. Ennek ellenére ott ült a vészesen domborodó oldal előtt 10 km távolságban és igyekezett további adatokat gyűjteni, ami alapján nagyobb eséllyel lehet megmondani, mikor következhet be a kitörés. Május 17-én vele volt Carolyn Driedger, aki mondta neki, hogy ő is szívesen kint maradna a megfigyelő ponton. Azonban Johnston azt mondta neki, hogy menjen inkább biztonságos helyre, elég ha egy ember marad kint a veszélyes helyen. Szembe nézni a vulkánnal, amelyről tudni, hogy ki fog törni. Ki fog törni, és azt is sejteni lehetett, hogy inkább előbb, mint később. Johnston azt is tudta, hogy ha kitör, akkor nem lesz menekvés. Azonban az adatokat gyűjteni kellett, hiszen már egyre többen vetették fel, hogy a tűzhányó éppen nyugodtabb, mint a korábbi napokban és szeretnének visszamenni dolgozni vagy éppen kirándulni a veszélyzónába. Május 18. reggelén, helyi idő szerint 8:32.kor aztán bekövetkezett az, amit sejtettek, de nem tudták, hogy milyen erővel fog bekövetkezni, mert ilyet még azelőtt még senki nem figyelt meg. Swanson éppen már készülődött, hogy felváltsa társát, amikor a szeizmográfra nézett. Egy óriási jel jelent meg. Rohant a telefonhoz, hogy hívja Johnstont. Még hallotta David hangját a recsegő telefonon keresztül: "Vancouver! Vancouver! This is it!”, aztán csend... Sokan igyekeztek értékelni ezeket az utolsó szavakat és az általános vélemény az, hogy mindez azt jelentette: srácok, figyeljetek, itt van, az amire vártunk... Johnston hangjában nem a félelem volt, nem azt mondta, hogy Te jó ég, mindjárt meghalok... Megdöbbenve láthatta, ahogy leszakad a hegy oldala és kirobban egy izzó kőzettörmelékeket és forró gázokat tartalmazó elegy és néhány másodperc múlva elsodorja... "This is it"... Eljött, aminek el kellett jönnie. Ők megtették, amit meglehetett. Adatokat, megfigyeléseket gyűjtöttek, hogy ezek alapján megalapozva tudják figyelmeztetni a lakosságot, hogy itt bármikor bekövetkezhet a katasztrofális kitörés. Az utolsó pillanatig ott voltak. Lehetett volna Glicken, vagy Swanson, akár Driedger is. A sors úgy hozta, hogy Johnston volt, aki a veszélyes megfigyelő ponton...
Úgy vélem, ilyen emberek az igazi hősök. Akik valami ügyért, azért, hogy egy természeti veszélyt jobban és pontosabban tudjanak előre jelezni, hogy ezzel életeket tudjanak megmenteni, olyanokét is, akik esetleg fel sem fogják, hogy veszélyben vannak, azokét is meg tudják óvni. Ez veszéllyel jár és Johnston is tudta, hogy ez veszélyes munka. Veszélyes, amivel szembe kell nézni. Ő pedig adott esetben sem bújt ki ez alól. Tudta, hogy társainak fontos dolguk van, tudta, hogy nem jó, ha többen vannak ott, mert ki tudja mi történhet... Emlékét örökíti meg az alábbi videofilm:
A főszereplők közül két vulkanológussal is találkozhattam személyesen és ezek feledhetetlen hatást gyakoroltak rám. Don Swansonnal Hawaii-n találkoztam, ahol ő volt a vulkánobszervatórium vezetője. Óriási tudású, hatalmas tapasztalattal rendelkező vulkanológus, közvetlen, mindenben segítőkész ember. Carolyn Driedgerrel Tenerifén hozott össze a sors. A Mt. St. Helens kitörés után ő úgy látta, hogy kiemelten fontos az, hogy az emberek minél többet tudjanak a vulkánok működéséről. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy részt vehettem egy általa e témában vezetett workshop-on és bemutathattam ezen az itthon szervezett ismeretterjesztő munkáinkat, a tervezett vulkánpark ötletét. Az élet hozhatta volna úgy is, hogy velük már nem találkozhattam volna. Nem sokon múlott, hogy Swanson vagy Driedger legyen 34 éve azon a megfigyelő ponton, ahol végül egy fiatal, mindenben segítőkész fiatal vulkanológus ült. Az ő munkájuknak köszönhető, hogy sokak életét sikerült megóvni, az kitartó figyelmeztető tevékenységüknek köszönhető, hogy egy olyan helyzetben is sikerült sokakat a veszélyről meggyőzni, amikor az ottani embereknek semmi tapasztalata nem volt arról, hogy miképpen zajlik le egy nagy robbanásos kitörés. A döntéshozók, a kormányzat is csak a tragédia után eszmélt rá arra, hogy ezek a vulkanológus szakemberek valami olyasmit tudnak, ami emberek életét óvhatja meg és az ő szaktudásuk elengedhetetlen a társadalom számára és végül ennek hatására emelték meg jelentősen a vulkanológiai előrejelző munka költségvetési támogatását. Ezek az emberek, ahogy Johnston is, vállalták a kockázatot azért, hogy megértsék a vulkán természetét és figyelmeztetésükkel segítsék a tűzhányó környezetében élő embereket. Sokszor ellenszélben, értetlenséggel megküzdve, de a legjobb tudásuk és meggyőződésük szerint. A mai napon, amikor a Mt. St. Helens kitörésének 34. évfordulójára emlékezünk, én e vulkanológusok tevékenységét szeretném hangsúlyozni. Sokak közülük valóban életük kockáztatásával dolgoznak és ezt leginkább ők tudják, mert ők ismerik legjobban azt a helyzetet, ami bármikor bekövetkezhet. Mégis csinálják, ahogy Johnston is tette. Az esemény pontos idejét ugyanis senki sem tudja, csak annyit, hogy a gyújtózsinór ég...
David A. Johnston 1980. május 18. reggelén ezzel nézett szembe közvetlen közelről: "This is it" Fotó (balra): Gary Rosenquist
A vulkáni kitörések előrejelzése kérdésében sokszor elmondtam, nincs pontos előrejelzés. Jelenti ez azt, hogy nem lehet megmondani azt, hogy pontosan mikor, hol és mekkora kitörés lesz. A hangsúly mind a három kérdés pontos megválaszolásán van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vulkáni veszély előrejelzés nem lenne hasznos, nem lehet ezzel életek akár ezreit vagy tízezreit is megóvni. A Washington államban lévő Mt. St. Helens a Cascades vulkáni vonulat egyik legszebb, legformásabb tűzhányója volt. 1857 óta szunnyadt, azaz elég hosszú ideje, hogy a környező, csodaszép területen élők ne aggódjanak azon, hogy egy veszélyes vulkán közelében vannak. A vulkanológusok azonban ezt másképpen látták. Dwight Crandell és Donald Mullineaux 1978-ban megjelent részletes tanulmányukban már figyelmeztettek arra, hogy a Mt. St. Helens rövidesen kitörhet… A vulkán 1980. március 15-én, azaz mintegy 2 hónappal a katasztrofális kitörése előtt ébredezett hosszú Csipkerózsika-álmából. Az Amerikai Geológiai Szolgálat (USGS) szakemberei ekkor már biztosak voltak abban, hogy rövidesen bekövetkezik a korábbiakban vélelmezett vulkáni működés felújulása. Azonban mindezt nem volt egyszerű közvetíteni a hatóságok felé. A lakosok jobbára mint egy turistalátványosságként tekintettek a kisebb robbanásos kitöréseket produkáló vulkánra. Az amerikaiak előtt a vulkáni működés úgy jelent meg, mint amelyik a Hawaii szigeteken zajlik: alapvetően veszély nélküli izgalmas esemény. Végül mégis csak sikerült elérni, hogy a tűzhányó körül egy belépési tilalmat jelentő veszélyzónát húztak meg. Ezzel sokak életét óvták meg.
David A. Johnston a Coldwater II. megfigyelő ponton. Fotó: Harry Glicken
A USGS szakemberei közül Don Swanson 1972 óta dolgozott a Mt. St. Helens vulkánon, ahol elsősorban a felszínalak változásait figyelte műszereivel. Természetesen ő is a készültségi csapatban volt, amikor 1980. elején a tűzhányó mocorogni kezdett. A vulkán, amelynek oldala naponta átlagosan másfél méterrel domborodott kifelé, folyamatos megfigyelés alatt állt. A Coldwater II megfigyelési ponton egy frissen végzett geológus, Harry Glicken szolgált. Már több mint 2 hete folyamatosan figyelte a tűzhányó rezdüléseit, azonban május 16-án szeretett volna Kaliforniába utazni, hogy egy ottani professzorral, a neves Richard V. Fisherrel találkozzon. Helyét Swanson vette át. Május 17. este már ő lett volna kint a vulkántól mintegy 10 km távolságban lévő helyen, azonban találkozója volt egy frissen végzett német geológussal és ezért megkérte David A. Johnstont, hogy helyettesítse őt este és másnap, május 18-án reggel felváltja. A vulkán éppen nyugodt volt. Nem voltak vészjósló földrengések, az idő remek volt. David Johnston, aki elsősorban gázméréseket végzett meg is jegyezte Swansonnak a május 18-i terveiről: "remek az idő, a vulkán nyugodt, ülök kint majd a megfigyelő ponton és kész vagyok további gázmérésekre". Pedig Johnston azok között volt, aki úgy vélték, hogy a vulkán nem a szokott módon fog működni, hanem oldalirányban várható egy hatalmas robbanásos kitörés. Ennek ellenére ott ült a vészesen domborodó oldal előtt 10 km távolságban és igyekezett további adatokat gyűjteni, ami alapján nagyobb eséllyel lehet megmondani, mikor következhet be a kitörés. Május 17-én vele volt Carolyn Driedger, aki mondta neki, hogy ő is szívesen kint maradna a megfigyelő ponton. Azonban Johnston azt mondta neki, hogy menjen inkább biztonságos helyre, elég ha egy ember marad kint a veszélyes helyen. Szembe nézni a vulkánnal, amelyről tudni, hogy ki fog törni. Ki fog törni, és azt is sejteni lehetett, hogy inkább előbb, mint később. Johnston azt is tudta, hogy ha kitör, akkor nem lesz menekvés. Azonban az adatokat gyűjteni kellett, hiszen már egyre többen vetették fel, hogy a tűzhányó éppen nyugodtabb, mint a korábbi napokban és szeretnének visszamenni dolgozni vagy éppen kirándulni a veszélyzónába. Május 18. reggelén, helyi idő szerint 8:32.kor aztán bekövetkezett az, amit sejtettek, de nem tudták, hogy milyen erővel fog bekövetkezni, mert ilyet még azelőtt még senki nem figyelt meg. Swanson éppen már készülődött, hogy felváltsa társát, amikor a szeizmográfra nézett. Egy óriási jel jelent meg. Rohant a telefonhoz, hogy hívja Johnstont. Még hallotta David hangját a recsegő telefonon keresztül: "Vancouver! Vancouver! This is it!”, aztán csend... Sokan igyekeztek értékelni ezeket az utolsó szavakat és az általános vélemény az, hogy mindez azt jelentette: srácok, figyeljetek, itt van, az amire vártunk... Johnston hangjában nem a félelem volt, nem azt mondta, hogy Te jó ég, mindjárt meghalok... Megdöbbenve láthatta, ahogy leszakad a hegy oldala és kirobban egy izzó kőzettörmelékeket és forró gázokat tartalmazó elegy és néhány másodperc múlva elsodorja... "This is it"... Eljött, aminek el kellett jönnie. Ők megtették, amit meglehetett. Adatokat, megfigyeléseket gyűjtöttek, hogy ezek alapján megalapozva tudják figyelmeztetni a lakosságot, hogy itt bármikor bekövetkezhet a katasztrofális kitörés. Az utolsó pillanatig ott voltak. Lehetett volna Glicken, vagy Swanson, akár Driedger is. A sors úgy hozta, hogy Johnston volt, aki a veszélyes megfigyelő ponton...
Úgy vélem, ilyen emberek az igazi hősök. Akik valami ügyért, azért, hogy egy természeti veszélyt jobban és pontosabban tudjanak előre jelezni, hogy ezzel életeket tudjanak megmenteni, olyanokét is, akik esetleg fel sem fogják, hogy veszélyben vannak, azokét is meg tudják óvni. Ez veszéllyel jár és Johnston is tudta, hogy ez veszélyes munka. Veszélyes, amivel szembe kell nézni. Ő pedig adott esetben sem bújt ki ez alól. Tudta, hogy társainak fontos dolguk van, tudta, hogy nem jó, ha többen vannak ott, mert ki tudja mi történhet... Emlékét örökíti meg az alábbi videofilm:
A főszereplők közül két vulkanológussal is találkozhattam személyesen és ezek feledhetetlen hatást gyakoroltak rám. Don Swansonnal Hawaii-n találkoztam, ahol ő volt a vulkánobszervatórium vezetője. Óriási tudású, hatalmas tapasztalattal rendelkező vulkanológus, közvetlen, mindenben segítőkész ember. Carolyn Driedgerrel Tenerifén hozott össze a sors. A Mt. St. Helens kitörés után ő úgy látta, hogy kiemelten fontos az, hogy az emberek minél többet tudjanak a vulkánok működéséről. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy részt vehettem egy általa e témában vezetett workshop-on és bemutathattam ezen az itthon szervezett ismeretterjesztő munkáinkat, a tervezett vulkánpark ötletét. Az élet hozhatta volna úgy is, hogy velük már nem találkozhattam volna. Nem sokon múlott, hogy Swanson vagy Driedger legyen 34 éve azon a megfigyelő ponton, ahol végül egy fiatal, mindenben segítőkész fiatal vulkanológus ült. Az ő munkájuknak köszönhető, hogy sokak életét sikerült megóvni, az kitartó figyelmeztető tevékenységüknek köszönhető, hogy egy olyan helyzetben is sikerült sokakat a veszélyről meggyőzni, amikor az ottani embereknek semmi tapasztalata nem volt arról, hogy miképpen zajlik le egy nagy robbanásos kitörés. A döntéshozók, a kormányzat is csak a tragédia után eszmélt rá arra, hogy ezek a vulkanológus szakemberek valami olyasmit tudnak, ami emberek életét óvhatja meg és az ő szaktudásuk elengedhetetlen a társadalom számára és végül ennek hatására emelték meg jelentősen a vulkanológiai előrejelző munka költségvetési támogatását. Ezek az emberek, ahogy Johnston is, vállalták a kockázatot azért, hogy megértsék a vulkán természetét és figyelmeztetésükkel segítsék a tűzhányó környezetében élő embereket. Sokszor ellenszélben, értetlenséggel megküzdve, de a legjobb tudásuk és meggyőződésük szerint. A mai napon, amikor a Mt. St. Helens kitörésének 34. évfordulójára emlékezünk, én e vulkanológusok tevékenységét szeretném hangsúlyozni. Sokak közülük valóban életük kockáztatásával dolgoznak és ezt leginkább ők tudják, mert ők ismerik legjobban azt a helyzetet, ami bármikor bekövetkezhet. Mégis csinálják, ahogy Johnston is tette. Az esemény pontos idejét ugyanis senki sem tudja, csak annyit, hogy a gyújtózsinór ég...